pankatapeter

Ezt még a szüleim sem tudják rólam, csak a legközelebbi barátaim ismerik és őrzik a titkomat. Én magam már régen elfogadtam, és nem is látok benne semmi titkolandót. Felvállalnám én akármikor, ha nem okoznék olyan nagy fájdalmat vele idősebb, szélsőségesen konzervatív és tántoríthatatlan gondolkodású szüleimnek.

Az első: nő. Rajongás vagy szerelem?
Ötödikben beleszerettem a történelembe, nem akárhogyan. Reggeltől estig faltam a könyveket, alig vártam a hétfőket és a szünetek végét, hogy újra ott ülhessek a padban, és újra töri órám legyen. A tantárgy eleve lenyűgözött, de a történelem tanárnőm személyisége is jókorát hozzátett a lelkesedésemhez. Ma már számtalan kiváló pedagógus sokszor nagyon is erőteljes hatásán túl vagyok, de most is úgy gondolom, Eszter néninél vérbelibb tanárral sosem találkoztam. Úgy tanította a történelmet, hogy lobogott. Sütött belőle a szenvedély, mellette pedig sziporkázó humorával színesítette úgy az óráit, hogy az egész osztály képe felderült, ha történelem óra következett. Imádtuk, ám senki sem úgy, ahogyan én. Rajongtam érte. Órákat képzelegtem arról, hogy bajba jut és én mentem meg. A legnehezebb próba mindig valamilyen testiséghez kapcsolódott: nekem, a félénk és kissé érintésfóbiás kislánynak száz puszit kellett nyomnom az arcára, szorosan ölelnem kellett percekig stb. Ezeket mindig valamiféle csellel oldottam meg az ábrándozásokban: a levegőbe cuppantottam, öleltem, de kiszámítottam kettőnk közt egy észrevehetetlen, ám légüres teret stb. Még gyerek voltam, de az éveken át tartó rajongás gyanússá vált a szememben: úristen, lehet, hogy meleg vagyok?! 

A második: férfi. Mégsem vagyok meleg!
Aztán középiskolás lettem, és más városba kerültem. Megtalált az első szerelem is, őrülten beleestem egy nálam jóval idősebb srácba. Viszonzott érzelem volt, ám a nagy korkülönbség miatt (ő 21, én 14) egy évnyi példás önmegtartóztatás után mindketten beláttuk, hogy szakítanunk kell. Ma is hálás vagyok Gy-nek, hogy nem élt vissza a valóban mindent elsöprő szerelem lángolásával. De hát ezért is szerettem bele. Rendkívül nemes lélek volt, a kettőnk közti kapcsolat pedig a maga ártatlanságával együtt is olyan mélységeket járt meg, ami számára és számomra is mindig az egyik legfontosabb marad.
Ez a szerelem megnyugtatott, mert Eszter néni iránti rajongásom azért rendesen elbizonytalanított. "Nem normális”, hogy egy idősebb nő iránt érzem azt, amit egy korombéli fiú iránt kellene. Ők meg végképp hidegen hagytak e szempontból, igaz, kis faluban éltem, alig néhányat ismertem csak. Egyedül az „vigasztalt”, hogy a testiség mindig csak kényszerűen jelent meg az ábrándokban, talán valóban csak színtiszta rajongásról volt szó. És lám, igazam lett, még sincs semmi baj, hiszen Gy. fiú, mi több, kész férfi. Fellélegeztem.

A harmadik: nő... most akkor mégis meleg vagyok?
A szakítás után nehezen álltam talpra, és sokáig nem is volt senkim. Harmadéves gimnazistaként viszont megismertem későbbi férjemet. Úgy tűnt, az isten is egymásnak teremtett bennünket. Hatalmasakat túráztunk, közös barátainkkal élénk és színes társadalmi életet éltünk, boldogok voltunk. Nem is tudom, mi történt. Illetve egy kicsit igen. Vicában az ejtett rabul, méghozzá végzetesen, ami egyedül nem kötött össze a férjemmel: a szellemi kihívás. Végzős egyetemistaként egyazon csoportba kerültünk, és mindketten úgy éreztük: végre. Erre vártunk általános iskola óta. Hogy riválisra találunk. Mindketten különösen tehetségesnek számítottunk a magunk köreiben, látásból ismertük is egymást az országos versenyekről. Azonnal le is csaptunk egymásra, órák után estig bolyongtunk a parkban, hosszas fejtegetésekbe merülve. Ma is úgy gondolom, életem legszebb éve volt. Azok a séták, azok a beszélgetések, az a fiatalos szellemi hév, lendület és szenvedély! Naponta váltottuk meg a világot. Vica nemcsak szellemi partner, de igaz barátnő is lett. És még annál is több. Nekem férjem volt, neki vőlegénye. De tudtuk, hogy amit egymás iránt kezdünk el érezni, egyre erősebben, az már túlmutat a szereteten. Sok idő telt el, amíg beszélni tudtunk róla. Akkor azonban akár egy lavina, zúdult ki belőlünk minden elmondatlan szó. Rengeteget beszéltünk erről. Vívódtunk, bűntudatunk volt, kutattuk, mit is érzünk pontosan. Az első testi élményt Vicától kaptam. Gyönyörű volt. Elváltam, összeköltöztünk. Három évig éltünk együtt, úgy, hogy csak kevesen tudták igazán, mit is jelentünk egymás számára. Nagyon szép és nagyon nehéz évek voltak. Héja-nász szerelem volt a miénk, imádtuk, de téptük egymást. Dúltak a szellemi csaták, szerelmi ütközetek, lángolt a féltékenység, sebeket ejtett a birtoklási vágy. Beletörtünk mindketten, és számos szakítás után kimondatott a végleges is.

„Diagnózis”: pánszexualitás
Mindez csaknem húsz éve történt. Utána még négy komolyabb kapcsolatom volt. Két nő és két férfi. Nem mondhatnám, hogy egykönnyen fogadtam el a másságomat. Rengeteget kínlódtam ezen magamban, pszichológushoz is fordultam, több éves terápia van a hátam mögött. Kata, a pszichológusom, mondta ki először azt, amit olyan nehezen sikerült megértenem magamban: „Hagyja ezt az önmarcangolást. Maga a Lélekbe lesz szerelmes, és kész. Teljesen mindegy, hogy az a lélek férfi vagy nő testében lakozik-e. Maga el tud vonatkoztatni attól, hogy egy szakállas vagy egy finom női arc keretezi-e azt a szempárt, amelyben el tud merülni.” És ez így van. Mindegyik szerelmem -legyen férfi vagy nő- valamilyen lelki, szellemi dologgal nyűgözött le. Az egyikük fantasztikus műveltségével, a másikuk kristálytiszta jellemével, a harmadikuk a művészetével, a negyedikük lehengerlő humorával és pozitivitásával és így tovább. Rácsodálkoztam a lélekre, és mint minden szerelmes, szépnek láttam a keze vonalát, a kis gödröcskét az állán, a homlokába hulló tincset, vágytam az érintésére és eggyé olvadtam vele az ölelésben. A lelket öleltem magamhoz, a testet csak öltözékként hozta magával.

Szóval nem szégyellem magam, és nem gondolom, hogy természetellenesebb lény vagyok másoknál. Hogy mégis akkor miért nem vállalom fel? Azok miatt az előítéletek miatt, amelyek ma még mindig erősen tartják magukat. Felelős pozícióm van. Kockáztassam? Idős, unokákért síró, egy konzervatív, zárt világban élő szüleim. Miért okozzak nekik fájdalmat? Csak hogy én megkönnyebbüljek? Azt megtettem, így, itt, most.